Néhány szó arról ami akkor történik, ha valaki nem adja magát egy csapatba, ha elkezdi kívülről szemlélni az eseményeket, a közösséget. Ez legtöbbször perspektívavesztéssel jár, amelyet a valóságtól való elrugaszkodás követhet. Ilyenkor az elvárásaink is irreálisakká válnak mivel már nem a valóság talaján állunk, nem a magunk valódi, kegyelemre szoruló állapotából szemléljük a dolgokat, hanem mi válunk a kiindulóponttá. Az hogy nekünk mi felel meg, mi tetszik, mi elégít ki, szerintünk mi a jó. Ez már elég közel áll az önigazultsághoz, és a hamis elvárások csalódást, frusztrációt okoznak sőt vádlássá alakulnak mások felé. A folyamat tovább gyorsul, és arroganciáva fajul a hozzáállásunk. Amikor pedig elhisszük magunknak, hogy nekünk van igazunk, mi tudjuk a tutit, és a többiek okozzák nekünk a csalódást, amikor már nem vagyunk hajlandóak meghallgatni mások véleményét, akkor a téves referenciapont (önmagunk) miatt elszigetelődünk a közösségtől, és még azt is gondoljuk, hogy ezzel mindenkinek jót teszünk.
    Ebből a szörnyű individualista spirálból egyetlen út vezet kifelé. Ha a referenciapontot a földről az égbe helyezzük. Így mindannyian egy szinten állunk majd, az Isteni kézre szorulva. Csak ezt a kezet megragadva szabadulhatunk önmagunk börtönéből, és az önzés helyett az a hozzáállás alakul ki bennünk ami Jézusban megvolt, és ma is csak belőle meríthető.